Egyszer volt... - Igaz mese egy 65 évvel ezelőtti Balatonról

 

A pályamū a  Mozdulj! Közhasznú Egyesület által meghirdetett "A magyar tenger csodái" című vers- és prózaíró pályázatra készült 2021 februárjában.

Igaz mese egy 65 évvel ezelőtti Balatonról

Kiskoromban a tekerős kútból húzott víznek bizony nagy becsülete volt otthon. Főleg télen, amikor a mamuska beleültetett a nagy fateknőbe fürdés címén - már, ha azt fürdésnek lehetett nevezni - ugyanis percenként figyelmeztetett, hogy ne pacsáljam ki a vizet a földre, mert sár lesz. Zárójelben mondom, akkor még a hátulsó kisszobánk földes volt, amit egyébként paraszti praktikákkal nagyon szépen rendben lehetett tartani.

No, de ahogy megjött a jó idő, megszűntek pacsálási gondjaim is, hiszen a kút melletti nagy fakádban jókat lehetett lubickolni. Aztán meg ott csordogált a kertvégi patak, amibe néha derékig gázoltunk egy-két békagyerekért, de ha sikerült a kotlóstól kiscsibét lopni, hát azt is megúsztattuk a Sajó kutya lábasában.

Ám az igazi nagy nyári buli az akkori gyerekeknek a Gecseg - tanyai vályogos gödrök voltak, amikben egy-egy nagyobb eső után méteres víz állt. Ebbe a nagyobb fiúk még fejest is ugráltak. Igaz legtöbbször a fürdés végén a gyerek egyszínű volt a klottgatyájával, az iszaptól meg a sártól, de akkor ez senkit nem zavart. Néha meg a kacsák rebbentek szét nagy hápogással, de azután „mégis csak jobb a békesség” jelszóval pacsáltunk együtt tovább.

Szüleimtől, nagyobb testvéreimtől tudtam ugyan, hogy Magyarországon van egy hatalmas folyó, a Duna és egy óriási tó, a Balaton, de nekem úgy 5-6 évesen a nagy folyó mégiscsak a Pistola patak volt, a tavat meg a csirói kenderáztató jelentette.

1954-ben Sztálinvárosban felavatták a vaskohót. Mivel mi a szomszédos faluban laktunk, ment hát a perkátai nép is virágos, szalagos lovas kocsikkal ünnepelni. No, én akkor láttam életemben először a Dunát és azon az éven mentem első osztályba. 1956. augusztus 10-én voltam 8 éves, és ezen a napon pedig megláttam a Balatont. Ez volt életem első nyaralása, de bizton állítom, hogy a mai napig a legszebb, legemlékezetesebb és a legnagyobb élményt adó nyaram is volt egyben.

Hogy láthattam én 1956-ban a Balatont? Akkor egy falusi gyereknek innen Perkátáról odajutni, legalább akkora dolog volt, mint most „elugrani a horvát tengerpartra” ...ha nem nagyobb.

A mai gyerekek már nem is nagyon tudják, de a faluban régen volt egy több mint 100 embert foglalkoztató üzem. Háború előtt Túró és Gombgyár néven Genát Ernő tulajdona volt. Később a gombgyártás megszűnt, de az épületben 1956-ig, tejfeldolgozó üzem működött. A hatalmas, emeletes tejüzem helyén pedig ma néhány ember gyermekcipőket készít.

Ennek az épületnek az egyik utcai ablakát kocogtathattam meg kisgyerekként, ha a mamuskával a Népboltba mentünk. Aztán mikor a sok kockából álló ablakon, egy füzet nagyságú kocka kinyílott, akkor nagyon megörültünk, mert azon kimosolygott édesapám. Én meg a mamuska karjából bekukucskálhattam egy pillanatra. Édesapám ebben a tejüzemben 28 évig dolgozott. Nem véletlenül hívták a „csarnokos Mészáros Jani bácsinak”. Sokszor kitüntették a jó munkájáért.

1956. augusztus 9-én miniszteri elismerésben részesült, az „Élelmiszeripar Kiváló Dolgozója” lett. Én az ezt bizonyító oklevelet bekeretezve a mai napig őrzöm. A jutalma pedig egy 5 napos kirándulás volt, körbe a Balaton mentén, az egész családdal. Nohát így jutottam el én a magyar tengerhez, édesapám szorgalmas, lelkiismeretes munkája révén.

Az elmúlt 65 év alatt a Balaton és környéke óriási változáson ment keresztül.

Akkor, amikor én először láttam meg a tavat, még visszakiabált a tihanyi visszhang, és még poros gyalogösvényen kaptattunk föl az Apátsági templomhoz. Akkor még mezítlábas gyerekek adták 10 fillérért a maréknyi balatoni kecskekörmöt, és 5 fillérért mesélték el a Balaton legendáját. Ha becsukom a szemem, ma is látom az apró nádtetős házakat, az esti csendben parthoz csapódó hullámokat és a hol itt, hol ott bánatosan felsíró tárogató hangját. 

A családommal Keszthelyre ma már szinte hazamegyünk. A Balaton és környéke minden évben mutat és ad valami újat, valami gyönyörűt, valami izgalmasat... Nincs olyan év, hogy Keszthelyre menet végig ne sétálnánk a salföldi mesefalut, a balatonfüredi Tagore sétányt, vagy meg ne csodálnánk valamelyik levendulást.  El sem tudnánk kerülni a füredi savanyúvizes kutat, ahol muszáj megállnunk és megtöltenünk néhány flakont a gyógyvízzel...  Az ebéd nem maradhat el útközben Aszófőnél a Halsütőben, ahol az egyszerűség a finom halételekkel párosul...

Aztán mielőtt beérnénk Keszthelyre, mindig meg kell állnunk pár percre gyönyörködni a Szépkilátónál és Gyenesdiáson a keramikusháznál... 

Keszthely pedig maga a csoda... a kastély és a parkja, a zegzugos utcák, a bennük megbúvó múzeumok, a parkok, a kikötő, a hattyúk... meseszép... Talán tavasszal a legszebb... a virágba borult parkokkal, az éledező természettel és turistákkal. Vagy talán télen... a tópart menti padokra ráfagyott hullámokkal... de lehet, hogy nyáron... a fürdőzők zsúfolt zsivajával... de lehet, hogy mégis ősszel, amikor újra elcsendesedik minden, és csak a hétvégi fesztiválokra telnek meg újra a partok... Mi is vissza-visszajárunk a néptáncfesztiválokra a kézműves vásárokra, bornapokra...

Régebben, mikor még fiatalabbak voltunk fel-felmásztunk Szigliget vagy Csobánc romjaihoz, és gyalog mentünk fel a Tihanyi Apátsághoz is.

Emlékezetes heteket töltöttünk a családdal a Balatonszéplakon a Dunai Vasmű üdülőjében, felejthetetlen emlékeink vannak a zánkai úttörőtáborról, az alsóörsi gyermeküdülőről.

Én nagyon szerencsés vagyok... ismerem a csendes Balatont, a haragvót, a zajosat, az ünnepeltet, a magányosat... De nekem a Balatont mégis az a régi tárogatószó jelenti, a 10 filléres kecskeköröm, a mezítlábas parasztbácsi, akitől a bátyámnak egy bugylibicskát vett a mamuska, nekem meg egy szép kékpöttyös kendőt. A bugylibicska sajnos hamarosan egy ürgelyukban végezte a Szalasinában, de a pöttyös kendőt ma is őrzöm, igaz a feliratát az idő már megkoptatta: Balatoni emlék 1956.

                                                          

    Mészáros Zsuzsanna

             Perkáta, 2021. 02. 21.