Az én angol konyhám - Viktória torta

 Egy újabb igaz mese
avagy
Egy mezőföldi kis falu lakodalmi szokásai - Perkáta

Juliskának, azaz Mészáros Júlia és Bogó Mátyás 1960

Több visszaemlékezésemet is papírra vetettem már, könyv is született belőlük, de valahogy az egyik legfontosabb családi esemény, a lakodalom eddig kimaradt ezek közül. Ezért gondoltam, hogy ez a pályázat jó alkalmat ad ennek bepótlására.
Írhatnék úgy általában is a lakodalmakról, de én úgy gondolom, hogy saját családom története lesz a leghitelesebb.
A perkátai lakodalmak mindig nagy ünnepnek számítottak, és bizonyos helyi szokások szerint zajlottak.

   

   Én 1948-ban születtem Perkátán, és azóta is itt élem az életemet, 76 éve. Juliska nővérem 1940-ben született és 1960-ban volt az esküvője. Mivel 1950-1960-as évek lakodalmi szokásairól, emlékeiről szeretnék írni, ezért az ő lakodalmát mesélem most el.

Azidőtájt falubéli szinte csak falubélivel házasodott össze. Na de hogyan találtak egymásra a fiatalok? Hát a bálban, ahova a lányok csak 16 évesen mehettek először, a fiúk pedig 18 évesen. Mert, hogy a bál volt az a hely, ahol a fiataloknak ismerkedni lehetett egymással.

A bálok Perkátán az úgynevezett “nagykultúrban” voltak, minden szombaton este hét órai kezdéssel. A dobogón zenélt a cigánybanda, a hatalmas termet meg körbeülték a “gardimamák’, előttük pedig álltak a leányok. A hátsó sarokban volt a söntés, ahol a legények tanyáztak és persze félszemmel a lányokat figyelték. Ha megszólalt a zene akkor a legények megindultak a “gardimamák” felé, mert, hogy tőlük kellett megkérdezni, hogy szabad lesz-e táncolni a kiszemelt leánnyal. 

Hát persze hogy szabad volt, hiszen az a leány, akit nem kértek fel táncolni, az nagyon szégyenkezett ... Mindenki összesúgott a hátuk mögött: “Nézd a Bözsike megint petrezselymet árul...” 

A báloknak mindig éjfélkor lett vége, amikor a zenekar elhúzta a “vakpalit”, azaz a Rákóczi indulót.

Ha a legény kinézett magának egy leányt, akkor az édesanyjától engedélyt kért, hogy hazakísérhesse. Persze a fiatalok mentek elöl, utánuk meg az anyuka. Eleinte csak a kapuig kísérhette, de ha komolyra fordult a dolog akkor már udvarolhatott is a legény.

Ez azt jelentette, hogy kedden és csütörtökön vacsora után bemehetett a lányos házhoz egy kis vizitre. Rövid ideig beszélgettek együtt a családdal, majd a házigazda kikísérte a legényt a kapuig, s legközelebb a szombati bálba találkoztak újra a fiatalok egymással.

Az 1950-es 60-as években nálunk a faluban általában egy évig udvarolt a legény a kiválasztott leánynak. Ha már megszerették egymást, a szülők is megismerték egymást és komolyra fordult a dolog, akkor a fiú egy vasárnap délután megkérte a leány kezét a szüleitől. Az eljegyzéseken ez idő tájt nem voltak nagy dáridók, csak a közvetlen családba tartozók voltak meghíva egy vacsorára. Ajándékozni akkor nem volt szokás, csak a vőlegény vitte a két arany karikagyűrűt és egy szekfűcsokrot.

Csakhogy mindkét család részére ezután jött a neheze. A legényt ugyanis általában hamarosan elvitték katonának, hiszen abban az időben, aki nem volt még katona, az gyereknek számított. 

Képeslapok a katonaságtól...

A lányos családnál meg elkezdődött a “majd kicsit jobban összehúzzuk magunkat” mert, hogy össze kellett gyűjteni a stafírungot. Abban az időben volt olyan mondás, hogy semmivel nem lehet házasságot kezdeni, ezért csak úgy lehetett férjhez menni, ha volt kezdetnek egy kis stafírungja a lánynak. Első dolog volt, amit a szülők megvettek, egy akkor szokásos barna hálószobabútor amibe azután lassanként került két vég ágyruha, két lepedő, három asztalterítő, hat ruhaszalvéta, 12 konyharuha, hat törölköző, hat kéztörlő. Ha ügyes volt a leány, ezekbe mindbe monogramot, és szép virágokat hímzett vagy varrt.

Ezt a kis falut nagyon összetartó, dolgos, szorgos nép lakta, és ebben az időben bőven volt munkalehetőség a család minden tagjának. Nem voltak a faluban nagyon szegény, vagy nagyon gazdag emberek, de minden leány stafírunggal tudod férjhez menni, és minden legény kapott egy kis pénzt a ládafiából vagy egy darab kis földet, jószágot, hogy családot alapíthassanak, új életet kezdhessenek.

Édesanyám testvéreivel. Õ volt az egyetlen, aki haláláig népviseletben volt.

Nővérem, azaz a mi Juliskánk eljegyzése 1958-ban, karácsonykor volt, minálunk. A vőlegényt aztán 1959 január elején elvitték katonának. Nekünk áldott jó szüleink voltak. Szorgalmas becsületes emberek, akik minket gyerekeket is nagy szeretettel és példamutatással neveltek. Mire a vőlegény katonaideje letelt, a nővérem stafírungja is készen volt az első szobában.  

Lakodalmuk 1960 szeptemberében volt, búcsúkor.

Abban az időben tavasszal és ősszel szinte minden szombaton volt egy esküvő, néha kettő - három is. Télen hideg volt a sátoros lakodalomhoz, június-júliusban meg a betakarítás, aratás volt a legfontosabb. Amikor a két család kitűzte a pontos dátumot, az első volt a cigánybandával való megbeszélés, a második a meghívottak létszáma. Mivel minden családban sok gyerek volt, nagy volt a rokonság is, nagy lett a násznép listája. Sógorok, komák, nászasszonyok, nászurak, keresztszülők, jópajtások, barátnék... a végén a fél falu meg volt hívva. Ha már megvolt a résztvevők száma, akkor következett a bor beszerzése, és annak megbeszélése, hogy melyik család vág disznót, melyik birkát vagy borjút. Akinek volt szőlője a szőlőhegyen, az már előre készült, gondozta, őrizte a bort a hordókban, akinek nem volt, az megvehette a falubeli szőlősgazdáktól.

Édesapám is sok lakodalmat kiszolgált finom borával.

Én 12 éves voltam amikor édesanyánkkal és nővéremmel elmentünk Sztálinvárosba, (1961 óta Dunaújváros) megvásárolni az esküvői dolgokat: koszorút, fátylat, a ruhának való selyemanyagot, násznagy- vőlegény- és vendégvirágokat. Akkor még élő virágot nem használtak.

Az esküvői meghívókat két kedves nővér készítette, amiket a jegyespár a falubelieknek mindig személyesen vitt el, a vidékieket pedig postára adták. A háború előtt apácatanítóként dolgozó nővéreket halálukig nagy tiszteletben tartották az emberek, és az idősebbek ma is szeretettel emlegetik őket.

Ezidőtájt kettő-három cigánybanda volt a faluban, akikért szó szerint harc folyt, mert a környező falvakba is gyakran hívták őket esküvőkre keresztelőkre, bálokra. A magyar néprajz-, néptánc- és népzenekutató Pesovár Ferenc, több alkalommal is gyűjtött a faluban. Felvételek készültek “Paraszt” Badi Józsefről, “Pupka” Somogyi Imréről és “Guszti “ Kovács Lajosról. Ezek a zenészek a mai napig ikonikus személyei a falunak, pedig már csak unokáik élnek közöttünk. Juliskánk lakodalmat “Pupka” Imre bácsi bandája muzsikálta ki.

Guszti Kovács Lajos prímás 1968

A lakodalom felénk mindig szombaton volt. Délelőtt a fiatalok két tanúval, azaz a násznagyokkal, megtartották a hivatalos polgári esküvőt, a templomi szertartás pedig már a násznéppel együtt délután volt. Előtte három vasárnapi misén a plébános atya kihirdette a házasulandók nevét.
Jó héttel, másfél héttel a lagzi előtt aztán elkezdődött az igazi készülődés. Falusi házaknál mindenhol volt babcséplő ponyva. Na ezeket mindenki szívesen kölcsönadta, ezekből állt össze aztán a lakodalmi sátor. Szomszédok rokonok, a falubeliek adták össze az üstházakat, tűzhelyeket, asztalokat, székeket, deszkákat, amelyekből lettek a padok, meg még a konyhaeszközöket, vendéglátáshoz szükséges eszközöket, ezeket mindet előre megbeszélték, ki mit ad majd. Én még ma is őrzők szüleim hagyatékából olyan tányérokat, kanalakat, aminek a hátuljára három csík van reszelve, ez volt a mi jelünk, ha kölcsön adtuk valakinek.

A három csíkos kölcsönadott kanál

A szombati lakodalomra már hétfőn megkezdték a készülődést. Szomszédok rokonok barátok segítségével legelőször a sátrat állították fel. Aztán lovaskocsival összehordták a már lebeszélt dolgokat, katlanokat, tűzhelyeket, sublótokat. Akkor sem hűtőszekrény, sem hűtőláda nem volt, így a hideget a pince és a tekerős kút biztosította. Kedden reggel nyolc-tíz asszony megkezdte a száraz sütemények készítését, amik azután a sublótfiókba kerültek. Csütörtök estére azonban be kellett fejezniük az édességeket, mert pénteken hajnalban jött a disznóvágás, tyúkpucolás, kacsa- libavágás.
Perkátán az volt a szokás, hogy pénteken délután már teljesen kész volt a virágokkal krepp-papírral feldíszített sátor, utca, udvar. Ahogy kezdett este lenni, jöttek a másnapra meghívott vendégek, persze csak a helybeliek. Egy családnak két tyúkot és egy tortát illett hozni. Ezeket a tyúkokat másnap hajnalban vagdalták le a többi szárnyas jószággal együtt. Az érkező családokat pénteken este a sátorban már terített asztalok várták. Pálinka, bor a reggel levágott disznóból készült sült hurka, kolbász, frissen sült pogácsa, a nótázáshoz meg általában egy harmonikás. Ez az este szinte már egy elő-lakodalom volt.
Szombaton hajnalban aztán megkezdődött a sürgés-forgás, a főszakács volt a karmester, a sütő-főzőasszonyok dolgoztak a keze alá, a vőfélyek sürögtek forogtak az üvegekkel, tányérokkal, ők voltak a “pincérek”. Az érkező vendégeket étellel itallal, zenével várták.
A templomba indulás előtt egy órával megérkezett a menyasszonyi csokorral a vőlegény és az ő násznépe, akiket a szüleink és Juliskánk keresztszülei, vagyis a násznagyok fogadtak a kapuban. Egy kis falatozás, ismerkedés után azután kilépett az udvarra a menyasszony, egyik oldalon édesapámat karolta, másik oldalon édesanyánkat. 
Majd jött az elsővőfény a búcsúztató verssel. Akkoriban nem volt divat külön fogadott vőfény, mindig az első vőfény volt a szószóló, akinek fiatal, talpraesett, vidám legénynek kellett lennie. Verset mondott a búcsúztatásnál, a vacsoránál minden fogás előtt, menyasszonytáncnál, és minden fontos eseményénél a lakodalomnak. A búcsúztatás után elindult a templomba az egész násznép.
Elől a menyasszonyt az első vőfény vezette, utánuk a vőlegény az első koszorúslánnyal, majd a násznagyok és a szülők, testvérek, aztán a rokonok barátok, legvégén a prímás és a kontrás. Ők végig kísérték a násznépet egészen a templomig majd vissza. Természetesen a kíváncsiskodók minden kapuban kint álltak és kiabáltak a menetnek, a násznép között meg voltak akik visszakiabáltak: „aki kiáll az utcára menjen be - adja férjhez a leányát azt nézze” no meg pajzánabbak is... Voltak a menetben direkt kijelölt személyek, akik a kapuban leskelődőket kínálgattak borral, süteménnyel. Az esküvőről hazafelé menet soha nem volt szabad ugyanazon az úton visszamenni a menyasszonyos házhoz. Ügyelni kellett arra is, hogy ha több lakodalom volt azon a napon, ne hogy a két menyasszony összetalálkozzon, mert ezek szerencsétlenséget hoztak a házasságra.

Jobb szélen bátyám Mészáros László, későbbi felesége Baranyai Mária

A kapuhoz érve a szakácsné fogadta az új párt, egy tányért a földhöz vágott, egy seprűt a menyasszony kezébe adott, egy lapátot meg a vőlegényébe és csak akkor mehettek be a kapun, ha már közösen, gyönyörűen összetakarították a cserepeket.
Ez a szokás azt mutatta, hogyan fogják majd békességben, közösen megoldani a nehézségeket a közös életükben során.
Ahogyan a násznép visszaérkezett az esküvőről, a sátorban már meg volt terítve a vacsorához. 

A vendégek még egy kis ideig beszélgettek, ismerkedtek egymással, miközben a zenészek a konyhai sátorban már vacsoráztak. Mert hiszen mialatt a násznép majd vacsorázik, ők a szebbnél-szebb hallgató nótákat húzzák majd. Amikor aztán az első vőfény elkiáltotta magát, hogy: 

 “Halljunk szót kedves vendégeink! Én itt állok az első tele tállal, gyöngyöző húsleves van ebben a tálban. Olyan forró, hogy a kezem majdnem leég tőle, nagyon jó étvággyal vegyenek belőle! Húzd rá cigány!” És a cigányok elkezdtek muzsikálni, hogy „Ejnye de jó lakodalom, magam is megházasodom...”
Azután a gyönyörű hímzett kötényes, felszolgálóknak kinevezett fiatalasszonyok - a menyasszony barátnéi - elkezdték hordani a jobbnál jobb ételeket. Perkátán nem volt olyan étel, amit csak kimondottan esküvő napján készítettek, húsleves, pörköltek, sültek, hagyományos köretek, nokedli, burgonya, rizs, házi készítésű savanyúságok volt a menü. Végül következtek a sütemények, torták. Italnak házi pálinka, bor, szódavíz, gyerekeknek házi készítésű málnaszörp volt.
Az 1950-60-as években volt még egy szokás, ami hozzátartozott a lakodalmakhoz. Mikor besötétedett, akkor a nyitott kapu előtt az utcán gyülekeztek a leselkedők, akiknek a koszorúslányok vittek ki egy kis süteményt, húst, italt. Néha a fél utca „leselkedői” álltak a kapu előtt, sőt sokszor még táncra is perdültek. Nagy szégyen volt, ha valaki becsukta a kaput, vagy nem kínálta meg a „tátogókat”. Bizonyt azt a szájára is vette a falu...
Vacsora után aztán éjfélig ment a tánc, a mulatás, majd éjfél előtt pár perccel az első vőfély csendet kért, átölelte a menyasszonyt és kezdte a verset: „Ím itt áll mellettem az ékes menyasszony, hogy leányfejjel még egyet táncoljon. Én kezdem a táncot, a többi meg ráér, húzd rá cigány az ifjú párért, te meg násznagy uram szaladj egy nagy tálért!” Itt felénk, egy konyharuhával letakart tálba kellett a táncpénzt beledobni. A vendégek általában 20-ast 50-est adtak, 100-as csak a násznagyok dobtak a vájdlingba. A nők mindig ajándékot, csomagot tettek az asztalra, mindennap használatos tárgyakat, hat bögrét, hat tányért, két lepedőt, ágyneműt, olyasmit amire majd szüksége lesz az új párnak. 

Amikor már elfogytak a menyasszonyt táncoltatók, akkor bejött a nagy pörköltcukor tortával a vőlegény, nagyot csapott rá az asztalon, hogy darabokra törjön, és az „enyém a menyasszony” kiáltással fölkapta a feleségét, no meg a pénzzel teli tálat, és kiszaladt vele a sátorból.
A perkátai lakodalmakra abban az időben Szűcsné Csordás Katica néni készítette a szebbnél szebb pörköltcukor tortákat, több generáción keresztül. Ezek a virágkosarak, bölcsők, templomok igazi mestermunkák voltak, aminek messzire ment a híre. Sajnos Kati néni nincs már közöttünk, de különleges munkáit rengeteg fénykép őrzi.

Katica néni habcsókos kosara, amit a 45 éves osztálytalálkozónkra készített 2007-ben

Bent a nagy szobában aztán a két násznagyné meg a vőlegény megszámolták a kapott pénzt, a vőfények közben behordták az ajándékokat. Ebből a pénzből szokták megvenni a konyhabútort meg a hiányzó dolgokat a házassághoz. Ezalatt a másik szobában a koszorúslányok meg az örömanya menyecskeruhába öltöztette át a menyasszonyt. A hagyományos viselet a piros fehér pöttyös karton ruha, fehér fodros derekas kötény és a ruha anyagából készített pöttyös kendő volt.

A menyecske belekarolt a férjébe és így mentek vissza a sátorba a vendégek közé. Mindketten hálásan megköszönték a sok ajándékot és a pénzt, ezután a prímás elkezdte húzni és énekelni a szép nótát, amivel a zenekar köszöntötte az új párt.

„Asszony lesz a lányból, bimbóból a rózsa, sok-sok édes percből sok-sok boldog óra...” Ez alatt ők ketten összeölelkezve táncoltak a kör közepén. Talán ezek voltak a lakodalom legszebb, legmeghatóbb percei ...Aztán újra indult a tánc, a vigasság. A vőfény néha le-leültette az új asszonyt, hadd pihenjen egyet, és elrikkantotta magát, „Násznagyuram elõ a píztárcát!” Vagy gyakran a cipőjét lopták el, és azt kellett kiváltani egy kis pénzzel.

Hajnali két óra körül azután újra friss ételeket tálaltak az asztalokra, ugyanúgy friss sülteket, savanyúságot, hurkát, kolbászt.

A cigányzenekar másnap reggel 8.00-ig volt megfogadva. Szükség is volt rájuk mert bizony ezekben a régi sátoros lakodalmakban másnap reggelig táncoltak, mulattak a vendégek. Hajnalban, reggel fele aztán előkerültek a gyönyörű nóták is. A barátok, szomszédok sokszor a déli ebédet is ott ették meg. Azoknak, akik hazaindultak, csomagoltak egy kis lakodalmi kóstolót. Egy kis húst, süteményt, pörköltcukrot, tortát. Mivel nem nagyon tudtak sok ételt tárolni, a végén így szinte minden maradék a segítségeknek, meg a családjuknak ment.

Másnap aztán megkezdődött a visszapakolás, hurcolkodás... és kedden az élet visszatért nálunk is a régi kerékvágásba.

A nővérem pedig megkezdte rövid életét, mint feleség. Két évvel később, gyermeke születése után hat héttel, gyermekágyi lázban halt meg, hátrahagyva kislányát...

Szüleimre, akik 54 évig boldogságban éltek, bizony sok terhet rótt a Jóisten... Átéltek háborút, forradalmat, szegénységet, de a legnagyobb teher talán ez volt az életükben...

Juliskánk lakodalma 65 évvel ezelőtt volt ... s, hogy mennyit változott a világ, s a lakodalmi szokások azóta? Néhány mondatban szeretném szintén családi példával bemutatni. Egyetlen kislány unokám Kamilla, a veszprémi középiskola után az Egyesült Királyságban végezte az egyetemet. Ott ismerkedett össze egy fiúval, - persze nem egy bálban, nem is „gardimamával” a háta mögött, - akivel aztán közel 8 év után, angol törvények szerint hivatalosan házasságot kötöttek.

Az angol esküvőn, és az azt követő vacsorán, csak a két család legközelebbi tagjai voltak a meghívottak. Egy héttel később aztán itt, Magyarországon tartották meg a lakodalmat. Ők már nem bajlódtak sátorállítással, üstházak fuvarozásával... Gyönyörű helyszínt béreltek, rendezvényszervezővel, ceremóniamesterrel, sminkessel, fotóssal, dj-vel, éjféli grillpartival, koktélossal és mindennel, amit a mai trend megkíván egy esküvőn...

Azért az éjféli tánc hagyományát ők is megtartották, bár az unokám nem menyasszony- hanem menyecsketáncot járt...

Azóta már van egy ötéves és egy hároméves drága dédunokám is. Egy boldog családban élnek, Angliában.

Jó lenne tudni, vagy látni...vajon milyen lesz majd a dédunokám lakodalma úgy húsz év múlva... Ha megérem, majd azt is elmesélem...

        Mészáros Zsuzsanna

Utóirat:

Miután befejeztem ezt a kis írást, egyre csak jöttek elő az emlékek, a szavak, hogyan is volt szüleim esküvője, milyen volt az enyém, a lányomé... Érdemes lenne több időt rászánni és sorba venni, hogyan is változtak generációkon át, az élettel együtt az esküvők, a lakodalmak szokásai, érdemes lenne megőrizni, leírni, a vőfények verseit, a Perkátán használt rigmusokat. Rengeteg régi fotót, dokumentumot, tárgyi emléket őrzök ezzel a témával kapcsolatban is. Annyi kapcsolódó dologról tudnék mesélni... 

A még bennem, és családomban élő múlt, a jelen és a jövő megannyi emléke vár még arra, hogy papírra vessem.

      Ha a Jóisten megsegít, talán még megírom őket.