Gyermekkorom emlékei... A HÚSVÉT

Ez a kis visszaemlékezés lassan 15 éve írodott - ...magam sem hiszem el, hogy rohan az idő... - de ma ugyanúgy aktuális... 

„Zöld erdőben jártam,
Kék ibolyát láttam,
El akart hervadni,
Szabad-e locsolni?”

                                   „Zúg a traktor, szánt az eke,
                                                 Elvtársnő locsolhatok-e?”

„Zöld erdőben voltam,
Add a pénzt, azt jól van!...”

Más kor, más vers, más illat...
A kék ibolyához a hagyományos locsolóvíz illett, az „elvtársnő” időben a „Krasznaja Moszkva” volt a sikk, a mai vershez valamelyik sztár parfümje dukál...

Én a 63 évemmel maradnék mégis a kékibolyás, levendulaillatú locsolóvíznél. Maradnék annál a kornál, amikor a húsvétot még a szívünkben vártuk, amikor a locsolókat a vöröshagymahéjjal festett tojásokkal ajándékoztuk meg.

Húsvét előtt egy héttel van Virágvasárnap. Ekkor már az egész család lázban égett. A kert elveteményezve, virágmagok, dáliagumók a földben. Rendben a baromfiudvar, rendben az utca, újrafestve a beszélgető kispad is, hiszen annak bizony fontos szerepe volt a falusi ember életében.

Vártuk az év első nagy ünnepét, és mi gyerekek vártuk az új ruhát, új cipőt. Mert bármilyen szegények is voltunk, a húsvéti misére büszkén lépkedtünk az új ruhában. Vittük a csokor barkát szentelni, amit később a szüleink felkötöttek a padlásra, hogy megvédje otthonunkat vihartól, villámlástól, ártó szellemektől.

Az én családom nem tartotta magát szigorúan a negyvennapos böjthöz, de a Nagyhéten már mi sem ettünk húst, és nem főztünk zsírral. Édesanyám úgy mondta, sóba-vízbe ételeket eszünk. Krumplikását, kukoricamálét, rántás nélküli leveseket, főzelékeket, piszlangot...

Nagycsütörtökön délben utoljára szólaltak meg a harangok, azután Rómába mentek. Ilyenkor hosszabban zúgtak, nekünk, gyerekeknek meg futni kellett a gyümölcsfákhoz, jól megrázni őket, hogy áldás legyen rajtuk, és sok gyümölcsöt szüretelhessünk róluk majd ősszel.

Nagypénteken hajnalban édesanyám hozott a kertvégi patakból egy kanna vizet, ebben mindannyian megmostuk az arcunkat, hogy szépek és egészségesek legyünk. A mosdás azonban csak úgy volt hatásos, ha közben nem beszéltünk. Úgy is hívtuk, szótlan víz.

Ezen a napon mindig sütöttünk kenyeret, ebből egy darabot felvittünk a padlásra. Ha koldus jött, abból kellett egy falatot törni neki, mert úgy tartotta a mondás, akkor áldás lesz az egész éves kenyerünkön. A kisült kenyerek után piszlang is került a kemencébe.

Átkozott volt az az asszony aki nagypénteken mosott, vagy bármilyen vizet öntött az útra. Már gyerekként tudtam ezt én is, a nagymama elmondásából, hogy mikor a Jézuska cipelte a keresztet, egy asszony éppen kiöntötte a mosóvizet, amin ő elcsúszott, és a kereszt rázuhant.

Vasárnap már a feltámadás napja van. Ilyenkor az egész család ment a misére. Szakajtóruhába csomagolva vittük magunkkal a szentelni való ételt. Sonkát, kolbászt, főtt tojást, tormát, kenyeret és bort.

Délben aztán bőségesen megebédeltünk a megszentelt ételekből, ezzel ért véget a böjt.

Délután megtelt az utcai kispad beszélgető szomszédokkal, előkerült a rosta, a pattogatni való kukorica, egy-egy kancsó bor, és a jókedvű beszélgetésnek csak a vacsorájukat hiányoló malacok visítása vetett véget. A jószágnak húsvétkor is ennie kell!

Ez idő alatt a lányok a konyhában sürgölődtek. Eljött a pirostojás festésének ideje. A nagymama meséje szerint, egy asszony tojásokat vitt a kötényében hazafele a piacról. Út közben megállította egy ismerőse, és megkérdezte, hallotta-e hogy feltámadt a Megváltó. Mire ő hitetlenkedve azt felelte, hogy „úgy támadt az fel, ahogy az én kötényemben pirosak a tojások...” Hazaérve azután csodát látott. Minden tojás piros volt.

Nálunk a Húsvét hétfő már a locsolás, a vendégvárás-vendéglátás, a jókedv az öröm ünnepe volt. A vasárnap délután szalonnabőrrel lefényezett hímes tojások rakosgatása közben már csak azon járt az eszünk vajon hány locsolónk lesz. Vajon elég lesz-e a festett tojás, van-e annyi jácint a kertben, ahány legény jön a házhoz...

Mert az én gyermekkoromban még maga a krepp-papírral vagy hagymahéjjal festett tojás volt az ajándék. A legények meg egy szál virágot kaptak a hajtókájukra, vagy a kalapjuk mellé. Az idősebb férfiakat süteménnyel, borral kínáltuk.

No, másnap aztán volt téma az iskolában... Kinek hány locsolója volt, ki hány tojást kapott. A fiúk közül azok voltak a legbüszkébbek, akik már nem tojást, hanem virágot kaptak. Az bizony azt jelentette, nem gyerekszámba vették az illetőt.

Összeszorul a szívem, ha azokra a régi szép igazi húsvétokra gondolok. A melegségre, a szeretetre, a templomi áhítatra...

Zöld erdőben voltam, add a pénzt, azt jól van!...

Ez lenne a mai locsolóvers? Ez szólna a szeretetről, a melegségről, a meghitt ünnepről, a megújulásról...

Más kor más vers, más illat... Én maradok az ibolyánál...

                        Kinyílt az ibolya húsvét hajnalára,

                        Csepegjél rózsavíz erre a kislányra.

                        Rózsavíztől majd meglátod szép s ügyes leszel

                        Ugye kisleány a zsebembe majd piros tojást teszel.

Békés, szeretetteljes húsvétot kívánva mindenkinek:

Mészáros Zsuzsanna

Utóirat : Ha esetleg valaki nem tudná mi az a piszlang...

A régi parasztember nem tanult volt, hanem bölcs! Tudta, hogy a sötét téli napok után jön a tavasz, a jó idő, és a sok munka. Nehéz kemény fizikai munka.

Erő kellet hozzá felnőttnek, gyereknek. Mert bizony a gyerekeknek is volt feladata bőven a családban. Kecskét legeltetni, kislibákat őrizni, kacsákat a patakhoz kihajtani.

A vidám farsangi bálok után, a cigánybálon elsiratott és eltemetett bőgő után jött a böjt. Úgy mondták felénk a régi öregek: „nagy bűtbe vagyunk, fújnak a bűti szelek...”

Ennek a nagyböjtnek az erőt adó étele volt a piszlang. Piszlangot mindig csak tavasszal, böjt idején készítettek, mindig kenyérsütés után a kemencében.

Nálunk évtizedekig volt egy piszlangos deszka. Ez egy hokedli nagyságú deszka volt, szép tisztára súrolva. A nagymama meg a mosópadon csíráztatta a búzát, mert ő még mosott mosópadon a répáskerti patakban. Ilyenkor bűt idején azonban még nem kellett a mosópad.

De akkor lássuk végre, hogyan is készült a piszlang.

A mamuska jól beitatta a deszkát vízzel. Közben egy tál rozsot, két tál búzát megmosott a nagyvájlingban, azután a szűrőkanállal szépen fölhalmozta a deszka tetején. Csinált egy kupacot belőlük. Fogott egy szakajtóruhát, megvizezte, és a deszkát a magokkal együtt szépen letakarta vele. Ezután minden nap levette a szakajtót, langyosvízben átmosta, újra beáztatta és visszatette a magokra.

10-12 nap múlva úgy kicsírázott, hogy mi gyerekek sündisznónak hívtuk. Amikor a csíra már 2-3 centiméteresre nőtt, húsdarálón ledarálták, majd a nagyvájlingban felöntötték vízzel, jól átgyúrták, átmosták, és leszűrték.

A búzát megkapták a tyúkok, hogy jobban tojjanak, a megmaradt fehér tejszerű lé volt maga az élet, az erő. Ebbe a lébe édesanyám annyi lisztet kevert, hogy palacsintatészta sűrűségű lett. Azután összeszedte a bádog kistálakat, lábosokat és belemerte ezt a tésztát. Miután kisültek a kenyerek, a még meleg kemencébe kerültek a piszlangos tálak. Másnapra elkészültek. Ezután a hideg kamrába a polcra kellett sorakoztatni őket. Minden nap egy kis tállal ehettünk meg. Kicsit kocsonyás, édeskés étel volt, a tetején mézszerű kéreggel. No, mi gyerekek ezt szerettük a legjobban! Le is ettük a tálak tetejéről... pervált is bennünket nagyanyám, hogy „sorba köll azt ennyi gyerekek!”

Azután egy hét múlva újra kezdte a mamuska a csíráztatást. Kétszer biztos, de volt úgy, hogy háromszor is készített piszlangot a tavaszi nagyböjt alatt. A nagymama csiripiszlinek hívta, ő mázas köcsögökbe, tálakba, lekváros bödönökbe rakta a kemencébe.

Valószínű, hogy tudományosan nem ismerték a búzacsíra értékét, mint manapság, de azt tudták, hogy a csíráztatott búza és rozs egészséget, erőt ad az embernek ilyenkor tavasszal.

Mészáros Zsuzsanna