Egyszer volt... - Asszonysorsok

Asszonysorsok 

A pályamū a Magyar Néprajzi Társaság 2019-es TRADÍCIÓ Néprajzi Gyüjtõpályázatának díjazottja lett.

   Én egy 71 éves falusi asszony vagyok, fehér halásznadrágban, piros topban és gyöngyökkel kirakott szandálban. Drága nagymamám ennyi idősen bokáig érő fekete rakott szoknyát, röpikét, derekas fekete kötényt és a homlokába húzott fejkendőt viselt. Tavasztól őszig mezítláb járt, mert az egyetlen pár cipőjét csak misére menet húzta föl. Télen a szobában posztó mamuszt viselt, a házon kívül pedig rámásszárú bőrcsizmában járt. Hatvan évvel később most itt vagyok én. Más cipő kell a kék kosztümhöz, más szandál a rózsaszín szoknyához, na és mit illik színházba felvenni és mi a divat a strandon. De hozhatnám példának édesanyámat is. Az 1980-as években, 70 évesen még ő is mezőföldi bőszoknyás parasztasszony volt, de már feketét vagy sötét ruhát csak a gyász, és egyházi ünnepek idején hordott. Neki már voltak mintás rakottszoknyái, röpikéi, tarka selyemkendői, kékfestő kötvényei. Mindehhez már illő szandálok, félcipők, sárba-hóba pedig fényes barna és fekete gumicsizmák. De ezek a soraim egy asszonyi sorsnak csak a külsőségei.

   Apai nagyanyám három kis gyermeket nevelt fel egyedül, mert a férje 32 évesen meghalt.  Átélte az első világháborút, a második világháborút, amikor a fél házat romba döntötte egy bombatalálat. Élete nagy részét grófi cselédként élte le. Tiszta volt, szorgalmas, melegszívű, embert becsülő, természetet tisztelő. Csalánból, tyúkhúrból levest főzött, kukoricadarából kását, prószát csinált, tengeri hagymával, útifűvel sebeket gyógyított. Hogy írni olvasni hogyan tanult meg, azt máig sem tudom, mert, hogy iskolába egy napot sem járt, azt viszont tőle tudom. Nagyanyám 1888-ban született.

   Asszonysors? Mihez képest mérjük, hogy jó vagy rossz... 

Édesanyám sajnos anya nélkül nőtt fel, mert abban az időben a falu népét a kolera tizedelte meg. Az öt gyerek egymást nevelte, egymást látta el, mert édesapjuk a jószágokkal meg a pár hold földdel kellett, hogy foglalkozzon. Édesanyám négy elemi osztályt végzett tiszta kitűnővel.

Mivel a család létfenntartása fontosabb volt, hát 10 évesen a grófi konyhára szegődött kiscselédnek. Télen a négy lánytestvér egy ágyba aludt, hogy jobban melegítsék egymást, a fiútestvér meg édesapjukkal az istállóban lévő priccsen, hiszen ott fűteni sem kellett, mert a meleget a két ló meg a tehén szolgáltatta. Máról holnapra éltek, panasz nélkül, szorgalmasan, tisztességesen.

 Són és petrón kívül szinte semmit nem vettek boltban. Kendert vetettek, ruhát szőttek, jószágot neveltek, konyhakertet műveltek. 1937. május 11-én az apátlan 25 éves tarisznyás szegény gyerek meg a 21 éves anyátlan cselédleány összekötötte életét, 54 évre örökre, halálukig. Ők lettek az én szüleim. 

   Asszonysors? Mihez képest boldog vagy boldogtalan...

Édesanyám hat gyereket szült, sajnos két lánytestvérem meghalt, de mi négyen, még ma is élünk nagy szeretetben. Édesanyánk nem épített karriert, nem harcolt a női egyen jogúságért. Viszont vasárnap kézen fogva vitt minket a misére. Déli harangszóra mindig főttétel volt az asztalon, este mesélt nekünk, kézimunkára tanította ügyetlen kezeinket. Kacsát, csirkét nevelt, sározott, meszelt, lekvárt főzött, kenyeret sütött, szőlőt kötözött. Mindezt jó kedvel, sokszor énekszóval. Édesapám 1956-ig a helyi tejüzemben dolgozott, majd nyugdíjazásáig az itteni tsz-ben volt fogatos. Tudvalevő, hogy a parasztember nem óra szerint dolgozik, neki a Nap járása parancsol, vagyis napkeltétől napnyugtáig. Bizony az egész napos munka után, míg édesanyánk a vacsora utáni rendtétellel volt elfoglalva, édesapánk tanulta velünk a leckét.  Az igazat szólva, őt jobban érdekelték a tankönyveink, mint minket iskolásokat. Ő ugyanis csak két elemit járt, mert hogy nyolc évesen már a grófi szántásban vezette az ökröket. A hosszú téli estéken, hogy ne fogyjon a tüzelő meg a petró a lámpában, korán lefeküdtünk. Ilyenkor édesapánk szép régi katonanótákat, arató- szüretelő dalokat tanított nekünk. Édesanyánk meg a templomi énekeket énekelte nagyon szépen. Én így 71 évesen úgy gondolom, hogy a Jóisten ilyennek képzelt el egy családot, amilyenben én éltem. Tele volt gonddal, betegséggel, munkával, de mindezen átsegítette szüleimet a szeretet. A legkisebb jónak is tudtunk örülni, soha nem jött szóba, hogy ki viseli a háznál a kalapot. 

Édesapám csendes, jólelkű ember volt, mindig tudta mi a férfi dolga a háznál. Édesanyám volt a vidám tyúkanyó, aki összefogta az egész családot. Nem volt szakmája, nem volt hivatása, csupán háztartásbeli volt. Soha egy pofont nem kaptunk soha, nem szidtak meg minket gyerekeket. ...és mégis úgy szerettük, tiszteltük őket, mint a Szentírást. Mert az ő példamutató életükkel neveltek minket dolgos, szorgalmas, tisztelettudó emberré, úgymond közösségi emberré. Mert a falusi ember az idő tájt sok mindenben egymásra volt utalva.

   Asszonysors?  Mitől boldog vagy boldogtalan?

Édesanyám hat gyereket szült, kettőt elsiratott. De elsiratta a 38 éves menyét, elsiratta a 21 éves unokáját és elsiratta Édesapámat is. Soha nem panaszkodott ezek után sem a sorsára, sütött, főzött, kertet kapált, tyúkot ültetett... Mindezt már az unokák kedvére. Az unokáknak mesélte már a régi világot, énekelte nekik a régi aratónótákat. Ekkor, közel a 80-hoz és a zöldhályog miatt már félig vakon... Nem kapott gyest, nem épített karriert, „csak” háztartásbeli volt... De minden reggel hálát adott a mindenhatónak, hogy itt élhet ezen a földön.  Mai szemmel nézve, hogy ítéljük meg az ő asszonysorsát?  Na és hogyan ítéljük meg a nagymamát, akit még gyerekként láttam a patakban mosni, mángorlóval „vasalni”, kilómétereket gyalogolni a határba, hogy egész nap kapáljon, szőlőt kötözzön nótaszóval. Hazafele meg lekapkodta az útszéli kamillavirágot, szarkalábot, útifűvet, hisz ez akkor mind gyógyszer volt. De kapkodott a karkosárba a nyirkos árokparton néhány szegfűgombát, sóskát, csalánt, és otthon már csak egy tojás kellett hozzá, készen volt a vacsora. Miután ellátta a jószágokat, rendbe tette a konyhát, udvart, és magát is, ölébe fogta a macskát és kiült az utcai kispadra. Ilyenkor már öreg este volt. Akácillat, orgonaillat, békák kuruttyolása és tücsökmuzsika. Soha nem laktunk együtt a nagymamával, de mióta úgymond eszemet tudom, mindig nagy szeretettel öleltük és segítettünk rajta ahol csak tudtunk. Kicsi gyerekként a sublót tetején, a nálam is nagyobb Szűz Mária szobor mellett imakönyve, bibliája, olvasói voltak, meg egy kopott irka, tintaceruzával. Gondolom ebbe írhatta a fontos dolgait. Az 1960-as években a tintaceruza már a sublót fölött lógott egy madzagon, a Kincses Kalendáriummal együtt. Ekkor hetente már egy újságot is vett a postástól.  A kalendáriumba írta be mikor ültette meg a kotlóst, mikor születik a kiskecske, mikor mennyi pénzt hagyott a boltban, mikor mennyi pénzt árult a piacon tojásból, zöldbabból, meggyből. Szakácskönyvet én soha nem láttam nála, mert ő mindig azt sütötte, főzte amit termelt és amit a természet adott. Mértékegysége az ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit, meg úgy gondolom formán volt... Édesanyámmal nagyon sokat beszélgettek a sütésről, főzésről, mindenféle asszony praktikákról. Mikor már az egészsége nem engedte, hogy segíteni tudjon a disznótorban, akkor sem hagytuk otthon, mert a tapasztalata, a bölcsessége nagyobb segítség volt mint a fizikai munka. Édesanyámmal nem anyós és meny viszony volt közöttünk, hanem szinte anya és lánya kapcsolat. Halála előtt négy öt évvel már volt olvasó ókulája,  és akkor már nemcsak újságot vett a postástól hanem „2 Ft-os könyveket” is: Mikszáthot, Móriczot. Nyáron továbbra is mezítláb járt, szedte a gyógyfűveket, evés előtt, lelefekvés előtt imádkozott. Egy nyári este pedig nyugodt tiszta szívvel lefeküdt és elaludt örökre. 1966-ot írtunk. Őt még a grófi időben elmondása szerint vászoncselédnek mondták, édesanyám megnevezése talán már nem volt ilyen megalázó, õ konyhai fehér cseléd volt.

 Női sors, asszonysors... én úgy gondolom, hogy függött az adott környezettől, a családi helyzettől és főleg az anyagi helyzettől. Ezeket két dolog tudta csak felülírni, az emberség és a szeretet.

   Na és most következne az én asszonysorsom... Én, aki már körbe vagyok véve 21. század összes technikai vívmányával, jómódjával, és én mégis arról az időről álmodom, amikor télen szűknek bizonyult a kisszoba, ha tollfosztás vagy paprikaszárítás volt.  Nyáron pedig rövidnek bizonyult az utcai kispad, mikor gyönyörű nyári estéken itt ültek össze az utca béli asszonyok. A férfiak meg a füves árokparton ülve beszélték meg a gondjukat, örömöket. Mi gyerekek, körülöttük játszottunk, bele-belehallgatunk a beszélgetéseibe. Egymás szemébe nézve beszéltünk, egymás kezét fogva játszottunk. 1948-ban születtem, így a Rákosi korszakról semmit nem tudtam. 1956-ban már volt egy kis „néprádiónk”. Én akkor harmadik osztályos gyerek voltam, annyit tudtunk a rádióból, hogy Pesten forradalom van.  Itt, ebben a kis faluban az volt a legfontosabb, hogy a havas esőben leszedjünk a kukoricát, leszüreteljük az otellót a szőlőhegyen. Mentsük a földekről a menthetőt, mert mi szinte egész évben abból éltünk, amit megtermeltünk. Nekünk gyerekeknek pedig természetes volt, hogy minden munkában részt kellett venni. 

1945 után a grófi kastély lett az általános iskola, ahol közel 700 gyerek tanult. Szüleim soha nem foglalkoztak a politikával, mert azt mondták, hogy nekünk mindegy, hogy ki parancsol, nekünk dolgozni kell. Magunkért és a családunkért, becsületből, tisztességből. A vérünkben kell, hogy legyen a munka szeretete, hisz ebből tudunk csak megélni. Hogy politika terén mi zajlott, azt mi otthon sosem beszéltük meg. Voltam kisdobos, úttörő, vasárnap misére mentem. Voltam elsőáldozó, bérmálkozó is.  Általános iskola után az Albertfalvai Cérnázó Gyárba kerültem ipari tanulónak. Évekig döbbenten álltam Budapest szépsége, gazdasága előtt.  Én addig a falun kívül csak az épülő Sztálinvárost láttam. Budapesten minden szabadidőmben a múzeumokat, könyvtárakat bújtam. Később, már az akkori szocialista brigáddal színházakba, operába, Népstadionban is eljutottam. Egy idős házaspárnál laktam, de kéthetente hazajöttem a szüleimhez. 1969 tavaszán megismerkedtem egy velem egy munkahelyen dolgozó fiúval, akivel összeházasodtunk. Szüleim vettek nekünk egy kis parasztházat, hogy legyen hol kezdeni az életünket. Egy év múlva született egy kislányunk. 

   Itt kezdődött el az én asszonysorsom, családi életem, amit mindig úgy szerettem volna élni,  ahogy a szüleim. Sajnos nem így lett... Tizenöt-tizenhat évig szépen haladtunk előre, nem voltak anyagi gondjaink, kirándulni jártunk, barátaink voltak. Én itt dolgoztam a faluban, férjem a Dunai Vasműben, kislányom Székesfehérvárra járt középiskolába. Amikor itt a faluban megszűnt a munkahelyem, a Szabadegyházai Szeszgyárba kerültem vízlaboránsként, és úgy gondolom, hogy a házasságunk itt indult el lefelé a lejtőn. Már nem voltam a családot összetartotta tyúkanyó...

Már három műszakba jártam én is, hét napos váltással, a férjem négy napos váltással, kamaszlányunk utazással együtt szinte reggeltől estig az iskolában volt. Már csak leveleztünk egymással. Nem voltak már közös programjaink. Nem értünk rá egymással foglalkozni. Szerintem már nem is voltunk család. Húsz év házasság után elváltunk. Nem pörrel, haraggal, azóta is egy asztalhoz ülünk ha a helyzet úgy kívánja. Mert nekünk egyetlen lányunk van, és neki életünk végéig mi vagyunk a szülei.  Édesanyámék szegényen, kézenfogva, szeretetben, ötvennégy évig mentek egy úton. Mi a férjemmel, jómódban 20 év után ketten, két irányba húztuk volna a kocsit.

Lányom 1970-ben született, ő már a „legvidámabb barak” lenini útját járt. Volt kisdobos, úttörő, ifjú gárdista. Magántanárhoz német órára járt, Dunaújvárosban zenét tanult. Mivel a férjem református volt, én pedig katolikus, nekünk nem volt egyházi esküvőnk, lányunknak pedig egyházi keresztelője. Ennek ellenére volt gyermek bibliája, megtanulta fontosabb katolikus imádságokat, felnőtt korában már ő dönthette volna el, hogy megkeresztelkedik, vallásgyakorló legyen, de nem tette. Harminc éve megbecsült óvodapedagógus itt a faluban. Ő már nem a kezével keresi a kenyerét, hanem az eszével és a szívével. Folyamatosan képezi magát, járja a világot, de a modernség ellenére nagyon jó háziasszony, mondhatnám úgy is, hogy egy szinten van édesanyámmal, csak a nehéz munkákat neki már a gépek végzik. 

   És hogy milyen az ő asszonysorsa?

Tizennyolc évesen ment férjhez, huszonnyolc évesen elvált. Nem pörrel, nem haraggal. Husz éve lányom is, volt férje is párkapcsolatban élnek.  Közös kislányuk nevetve szokta mondani hogy milyen jó neki, hisz két szerető anyukája és két szerető apukája van. 

Szüleim 54 évig tartó házassága után elképzelni sem tudtam volna, hogy én is, majd a lányom is elváltak leszünk. Főleg itt falun, ez bizony közszájon forgó eseménynek számított. Én ma is azt gondolom, inkább egy emberséges válás, mint egy évekig tartó gyötrelmes élet együtt...

Na és most jutottam el a családom ötödik generációjához. Az unokám 1989-ben született, már szabad világpolgárnak. Az általános iskolát itt járta ebben a kis faluban. Õ már nem volt kisdobos, úttörő, ő sem lett megkeresztelve, de neki is volt gyerek bibliája. Veszprémben végezte a középiskolát azután mint a mesében elindult egy falusi kislány világot látni és meg sem állt Angliáig. A guildfordi egyetem turisztika idegenforgalom szakán szerzett diplomát. Õ már egy új világot épít magának, karriert épít, egzisztenciát teremt, biztos munkát szerez, lakást, kocsit, és jöhet a szerelem, jöhet egy társ. Jött is a társ, egy angol fiú személyében, akivel boldog házasságban élnek. Annak ellenére, hogy angol állampolgárként tartják számon, ott a messze óceánparti otthonában olyan gulyást és halászlét főz, hogy sok itthoni lány elszégyellné magát mellette.

   Asszonysors... úgy mondják, hogy a rendszerváltással a családok élete is megváltozott. A lányok nem akarnak férjhez menni, a fiúk nem akarnak megnősülni, egyszerűbb az élet a „mama-hotelban”, a szórakozást meg a „papa-bankból” finanszírozzuk.  Szegény mezítlábas nagymamámtól indultam, elértem drága, jókedvű ringó szoknyás édesanyámhoz. Az én életem már sok mindenben más volt, mint az övék. Büszke vagyok a lányomra, pedig az ő élete már 180 fokos fordulatot vett az enyémhez képest.  De naponta adok hálát a jóistennek az unokám életéért, pedig ott a körző 360 fokot írt le...

   Asszonysors... mitől jó vagy mitől rossz?  Mitől boldog vagy boldogtalan?

Én így 71 évesen úgy gondolom, hogy a sok gond, baj, tragédia ellenére is családom minden nő tagja boldog volt. Persze más korban, más körülmények között. Én így 71 évesen azt is tudom miért voltak boldogok. Mert tiszta, őszinte szívvel élték és élik az életüket, becsületes munkával, kézzel vagy ésszel keresik a kenyerünket, és bármit is ír a sors számukra, mindent fölülírt a szeretet. Drága nagymamám az esti csöndben kismacskával az ölében tücsköket hallgatott, csillagokat válogatott az égen, és boldog volt. Harminc éves kisunokám az esti csöndben az óceán morajlását és a sirályok hangját hallgatja, és ő is boldog. A nagymamát vászoncselédnek hívták, a kisunokámat hölgynek szólítják.

Perkáta, 2019. február. 1. 

                                                                                                                            Mészáros Zsuzsanna