Egyszer volt... - Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...

 Azaz igaz mese arról a kenyérről, amiben nem voltak „E” betűk, állagjavítók, színezékek, és tartósítószerek.

   Amikor a Csepecz öregapám kiment a „Szalasinába” és búzát vetett, akkor bizony „íletet” vetett.

Az ősszel elvetett „ílet” pedig a jövő évi kenyerünk volt!

  Gyermekkoromban édesanyám kéthetente sütött kenyeret. Olyan kenyeret, amiben liszt, élesztő és sós víz volt. No meg két ügyes, dolgos kéz. Régen egy perkátai leány első próbatétele házasság előtt így szólott:

„-Aztán tunná-e az uradnak kenyeret sütni?” (Zárójelben mondom, azért azok a lányok is férjhez mentek, akik nem tudtak szép, magos foszlósbéli cipót csinálni...)

Talán ma is éppen emiatt van a sok szingli hölgy? Az miatt a fránya kenyérsütés miatt...?

Bizony gyerekként, ha véletlenül leejtettem a lekváros kenyeremet, bocsánatot kellett kérnem a Jézuskától. Lefújtam a nagyja port róla, és benyakaltam az utolsó falatig. A legvégén lenyalogattam a maradék lekvárt az ujjaimról, igaz lehet, hogy előtte a kiscsibét melengettem a markomban, de annyi baj legyen. A kenyér eldobása az én időmben elképzelhetetlen volt. De, hogy mennyire nagy becsülete volt a kenyérnek az még a porciózásban is meglátszott. Kisgyerek csak kis szeletet kapott, nagy gyereknek járt csak a nagyobb karéj. Mert ugyebár ha nagyobb kenyeret kaptunk, hát könnyen kísértésbe estünk. Megosztottuk az öreg Sajó kutyával. Ő ugyanis nem volt olyan válogatós, mint a Mici kecske. Őkelme csak a kacsazsíros meg az üres sós kenyeret szerette. Igaz mesém a kenyérről szól, de a Micikéről muszáj, hogy írjak most néhány mondatot. Ő ugyanis szinte családtag volt nálunk. Sok játékos kis kecskegyerekkel bővítette a hátsó udvarunkat. Reggel este pedig friss habos tejjel tette tele a kétliteres kisvödröt, mikor édesanyám megfejte.

Egy szép tavaszi délután történt, amikor már úgymond „Isten ellen való vétek volt a szobában tanulni”, én meg hogy ne vétkezzek, hát fogtam a pokrócot és leterítettem a szárkazal tövébe. Jól odasütött a nap, no meg a Mici is ott volt mellettem. Aztán igen buzgón nekiláttam a verstanulásnak. A két iciri-piciri ökröcskét gyakoroltam. De valahogy jobban izgatott a két ugrabugra kiskecske. No, az olvasókönyv ottmaradt a pokrócon, én meg uzsgyi, futás a kecskegyerekekkel... Kötelességtudó gyerek lévén egy idő után azért csak visszatértem a pokróchoz, de a könyvemnek hűlt helye volt. Viszont a Mici igen nagyokat nyeldesett... Mert bizony az összes tudományomat megette. A műveltség ugyan nem látszott rajta, de ettől a naptól kezdve igen nagy tekintélye lett a baromfiudvarban. Édesapám ezután pedig néha viccesen „gedaténsasszonynak” szólította. 1956 volt, én pedig a Marton Ilonka nénihez jártam második osztályba. Az Iciri-piciri ökröcskét még ma is el tudom szavalni.

Most pedig térjünk vissza a mindennapi kenyerünkhöz. Így augusztus vége felé az új kenyeret ünnepeljük. Habár szegény új kenyérnek (régi kenyérnek) manapság nem sok becsülete van, bizony igen sok végzi a kukában. Pedig választék az van bőven. Fehér kenyér, barna kenyér, krumplis, magvas házi jellegű, kerek, hosszúkás és biókenyér is van. Talán csak mamuska féle igazi kenyér-ízű kenyér nincs!

Talán azért, mert annak titka volt, mégpedig a tisztelet és a szeretet...

A kenyérsütés régen szent dolog volt, szinte szertartás.

Édesanyám gyermekkoromban hétfő este vacsora után behozta a dagasztóteknőt. Föltette az asztalra, beleszitálta a lisztet, megcsinálta a kovászt, majd letakarta a nagy kockás abrosszal, és a család lefeküdt aludni. A lisztnek, kovásznak szobahőmérsékleten pihennie kellett.

Kedd volt a kenyérsütés napja nálunk. Édesanyám ilyenkor már hajnalban kelt. Merthogy a finom foszlós bélű kenyér másik titka a gyúrás, dagasztás volt. Ez a derék és karnyüvő művelet bizony több mint egy óráig tartott. Mikor azután a tészta fényesen, simán levált a kezéről és a teknő oldaláról, akkor készen volt. Szépen elegyengette a teknőben, letakarta az abrosszal és egy újabb óra hosszára magára hagyta, hogy keljen, dagadjon.

Eközben előkészítette a fonott szakajtókosarakat a kockás terítőkkel, majd négy egyenlő részre osztotta a kenyértésztát. Ezután újabb kelesztés következett, de ez alatt ő már az udvari kemencét fűtötte.

Édesanyám négy-öt kéve kukoricaszárat tüzelt el egy-egy kenyérsütésnél. Volt, amikor rőzsével, szőlővenyigével fűtött. Amikor a piszkafa alatt szikrázott a kemence alja, akkor két oldalra kotorta a parazsat, hogy tiszta legyen a kemence közepe. Most lehetett berakni a kenyereket. Ahogy a kosárból a sütőlapátra fordította a tésztát, késsel csinált a tetején keresztben egy-két vágást és vizes kézzel megsimította. Ettől lett szép fényes, gyürkés, ropogós a kenyér. Mindegyikre keresztet vetett, és egy Jézus segíts kíséretében a kemencébe csúsztatta. De nekem is volt ám fontos dolgom, még ha csak gyerek voltam is.

Amíg a mamuska fűtötte a kemencét, én összekaparhattam a teknő oldalain lévő tésztát, merthogy ebből lett a kiscipó. A nagykenyerek két óra alatt sültek meg, de hála az égnek a kis vakarékcipó fél óra alatt megpirult. Csak hát szegényke nem volt hosszú életű. Amikor lejárt a sütési idő, édesanyám kiszedte a szép piros ropogós kenyereket. Az egész udvar tele volt az illatukkal. Egy fehér konyharuhával körbe törölgette őket azután bekerültek a helyükre a kenyeres telázsira. Két hétre kellett beosztanunk őket. Ha megkezdtünk egy egész kenyeret, az aljára a késsel keresztet rajzoltunk. Abból a kenyérből egy morzsányit sem volt szabad eldobni, hiszen ha a Csepecz öregapám búzát vetett a „Szalasinában” bizony ÍLETET vetett.

Kár, hogy a gyerekkorommal együtt, a kenyér ízű kenyér is elszállt...

 

Perkáta, 2011. augusztus 19.

                            Mészáros Zsuzsanna